Mostanában többször is felmerült környezetemben az a kijelentés, hogy csakis a saját tapasztalat az igazi, és semmit sem ér, mások “kárán” tanulni.Van benne valami, de mégsem értek vele egészen egyet. Erre több okom is van:

• “Sérülésveszélyes” dolgokkal kapcsolatosan, gondolom mindenki egyetért velem, hogy jobb mások tapasztalásaiból okulni. Hiszen jobb elhinni, hogy a gravitáció működik, mint saját bőrünkön megtapasztalni, kiugorva a tizedik emeletről. 
• Azt már nem mondom, hogy jobb elhinni a tanárainknak, hogy a tehén tejet ad és a disznó dagonyázik a sárban, vagy hogy 18 x 2 = 36, vagy a Csomolungma több mint 8000 m. magas és ott fönn ritka a levegő, mint személyesen megtapasztalni ezeket a dolgokat. Hiszen sokkal maradandóbb és teljesebb tudás találkozni a disznóval és a tehénnel, kiszámolni egyesével hogy 18 x 2 = 36, s megmászni a Csomolungmát, de ha csak így tanulnánk, az életünk rettentően kevés lenne ahhoz, hogy az első elemit elvégezzük.
• Aztán ott vannak az élet további dolgai, a főzéstől kezdve egy híd megtervezéséig. ha nem használnánk elődeink tudását, hol lennénk ma?

De ezeket csak példának szántam egy általános kijelentés cáfolatához, s tudom, hogy akik a fenti állítást hangsúlyozzák, elsősorban a spirituális megtapasztalásokra gondolnak. itt valóban nagyobb százalékban jó, ha személyesen is megtapasztalunk ezt-azt, mint pl. az auralátás, az energiák mozgása, a vonzás törvénye, stb. Ugyanakkor szerintem ezekben az esetekben sem feltétlenül ad teljes képet az egyéni megtapasztalás. Ahhoz a dolgok / jelenségek sokféle aspektusát kell megtapasztalnunk, hogy láthassuk az összefüggéseket, s teljesebb képet kapjunk. Ha ugyanis ezt nem tesszük meg, könnyen úgy járhatunk, mint a hat vak hindu, az alábbi mesében:

Volt egyszer hat hindu
Tudásra szomjazó,
ki elefántot nézni ment
Bár vak volt mindük, ó.
Mégsem bízták másra
a nagy megismerést,
saját tapasztalásuk az,
mi bármi pénzt megér.

Az egyik vak ember nekidől az elefánt oldalának, és úgy véli, az egész egy nagy fal, a másik az agyarát markolja és összetéveszti egy dárdával. A harmadik fogja az ormányát, és állítja, hogy kígyó, a negyedik hozzáér a térdéhez, és arra következtet, hogy csakis fa lehet. Az ötödik megtalálja a fülét és úgy gondolja, legyező, míg a hatodik a farkát tartja és megesküszik rá, hogy kötél.

Így aztán a hat hindu
vitába szállt legott.
Mindük védte az igazát
Érvelt és marakodott.
Részigazság volt ugyan
mit egy-egy birtokolt
De együtt a hat mégiscsak
Nagy tévedésbe’ volt.