Sokszor megesett, hogy látták a boszorkányokat például harmatot szedni, „túrót hányni”, „tyúk seggibe bújni”, béka, ló, szamár, kutya vagy liba képében rontani. Ha ennek valaki a szemtanúja volt és ezt észrevette a boszorkány, megeskette az illetőt, hogy a látottakból nem árul el semmit.

Akik a boszorkánynak tett ígéretüket megszegték és elmondták a látottakat, azokat a boszorkányok egész életükben kínozták, „nyomták”, megrontották. Más esetekben állandóan üldözték az illetőt. Ilyenkor az egyik védekezési módszer az volt, hogy az üldözött személy a boszorkánnyal való találkozásakor így szólt: „Kaszakő a fülibe, disznószar a pofájába.’”

A boszorkány nem csak annak ártott, aki leleplezte, de annak is, akit valamiért irigyelt, utált, haragudott rá. Soha nem ártott saját képében, számos elbeszélés ismert az állatok, vagy más ember alakjában megjelenő boszorkányról. Megjelent állat alakban is, de más ember alakjában is. A koloniak és pogrányiak nézetei szerint mindennemű idegen állatot, amely a gazdaság közelében megjelent, ártalmatlanná kellett tenni: meg kellett semmisíteni, vagy legalább megsebezni. Leggyakrabban a béka fordult meg a gazdaságban: a néphit szerint a tehén körül ólálkodó békát meg kellett sebezni, vagy megölni, mert a varangyosbéka alakot öltött boszorkány a teheneket rontotta meg. Lédecen úgy tartották, hogy ha a nap akármelyik szakaszában, bárhol békát látnak, azt azonnal meg kell ölni. Ha meg akarták tudni a háziak, hogy ki is akar ártani nekik, átszúrták a béka lábát, és amelyik asszonynak másnap fájt a lába, azt tartották a bajt okozó boszorkánynak.. Ez egyfajta védekezési formának számított, de egyben a kíváncsiság is vezérelte az embereket, hogy megtudják, ki az ellenségük. Szerintük az ilyen állatot a lábán vagy a kezén kellett megsebezni, mert ha máshol szúrtál meg, az a boszorkány halálát jelentette.

Folyt.köv.